Mégis kezdem az egészet az elejéről. Egyrészt memoár nekem, másrészt ha valaki rászánja az időt, hogy elolvassa, megismerheti a mozgatórugóm. Honnan indultam, mi volt a célom, miért pont a futás, mi motivált és mik a céljaim? Már szólok: hosszú lesz, Hiszen egy év történéseit kell egy posztban összegeznem. Remélem az érzések hulláma átsöpör majd az irományon.
Kezdődött azzal, hogy a Kedvesemmel egy évvel ezelőtt szeptemberben döglöttünk a tv előtt. Majd elhagyta a számat az a mondat, hogy "Kéne valamit sportolni már, mert az egészségünk fog rámenni.". Igen, ennyi. A Kedvesem komolyabban vette ezt a megjegyzésemet, mint gondoltam. Vadászott egy edzőtermet, szerzett egy személyi edzőt és nekikezdett. Először játéknak indult a dolog, aztán egyre mélyebben belement, jött az a mítikus, bizonyos "életmód váltás". Csak az Ő részéről. Én egy hónapra rá követtem, lejárogattam az edzőterembe. Hozzátartozik, hogy 20-as éveim közepéig mindennapi része volt az életemnek a sport. Sziklamászás, atlétika, úszás, kosárlabda, biciklizés, mindent kipróbáltam hosszabb-rövidebb ideig. Folyamatosan mozogtam már kicsi koromtól kezdve, valahogy természetes volt. 25. életévem után jött az a bizonyos ellustulás. Budapestre költözés, munka, stressz, rohanás...kimerültség, fáradtság...elmaradt a sport. 7 év kihagyás után azért kemény újra intenzíven elkezdeni mozogni.
Persze én mindig önfejű voltam, amolyan minden edző rémálma. Így saját magamtól akartam bármit is elérni. Mivel a munkabeosztásom eléggé össze-vissza, nincs lehetőségem személyi edzős edzésekre. Magamat kínoztam. Aztán egyik dolog jött a másik után. A napi 2 decis folyadékbevitelt feltornásztam 3 literre, kidobtuk az összes egészségtelen kaját a konyhából, jöttek a gyümölcsök, zöldségek, a csirkemell és társai. Persze a Kedvesem edzőjének tanácsait én is átvettem, az életmódváltásba együtt vágtunk bele. Ő mindig szeretett futni, én gyűlöltem. Ja igen, a szokásos "Mit szeretsz te a futásban?", "Tök unalmas sport!", "Úristen rommá unom magam futás közben." szövegeket emlegettem én is a páromnak. :) Aktív sportoló életemben is a futás mindig a szükséges rossz volt. Sosem irigyeltem a futókat, sőt, nem is tartottam igazi sportnak. Hiszen "csak" futnak, nem nagy dolog. Hol van belőle a változatosság? Amúgy is utálom a monotóniát, és hasonló gondolatok forogtak az agyamban.
Mi volt mégis a változás kulcsa? Hihetetlen hatással tud egymásra lenni két közel álló ember. A Kedvesem futott kardió edzésként a kondi mellett, elképesztő eredményeket ért el, 3 hónap alatt az edzések és az életmódváltás hatására megszabadult a 25 kiló felelslegétől. Bár rajtam nem volt túlsúly sok, a BMI-m a normális tartományban volt, ugyan a felső határon, én is szerettem volna valamit elérni és felmutatni. Be kellett lássam, a futás egy olyan sport, ami időtakarékos lehet és az egyetlen, amit hatékonyan és folyamatosan tudok művelni a munkám mellett.
December végén megvettem az első futócipőm. És január 2-án lefutottam életem első 1 kilométerét a futópadon (nem, nem új évi fogadalom volt, véletlen az egyezés). Míg élek nem fogom elfelejteni. 7 perc/km.-es idővel, a végére szinte fel kellett mosni az edzőterem padlójáról. Jót tett a tüdőmnek is, hiszen alig 6 hónapja hagytam abba végleg a dohányzást. :) Akkor és ott eldöntöttem, ennél többre vagyok képes, miaz már, hogy 1 km így kicsinál? Ennél azért keményebb vagyok!
Elkezdtem hát, heti kétszer, lassan javulva. Nem, akkor még nem volt edzéstervem. Önfejű mivoltom pedig teljesen megakadályozta, hogy segítséget kérjek bárkitől is. Egyetlen szerencsém, hogy akkor már több mint 3 hónapja rendszeresen kondiztam, nem is keveset, így megvolt az alap. Az 1 km-et követte a 2 km. Azután a 4 km. Futópadon 6,5 perc/km sebességgel. Határtalan volt az örömöm, mikor február közepén lefutottam az első 5 kilométeremet! Az alapozásnak és a sportos ifjonc kornak köszönhetően folyamatos futásra voltam képes, nem kellett sétálnom a szakaszok lefutása között. Aztán mikor már 6 kilométert képes voltam folyamatosan lefutni február vége előtt kicsivel, a március sérüléssel köszöntött. Egyik nap még futottam, másnap reggel pedig nem tudtam ráállni a bal lábamra. Azt hiszem a combhajlító izom sérülése volt. Egy nap bicegés és szenvedés, majdnem beleőrültem, hogy nem tudom folytatni a futást. Hiszen teljesíteni akartam! Másfél hónap kihagyás következett, és magamtól találtam rá a megoldásra. Ma már tudom, hogy a farizmok futás közbeni renyhesége okozhat ilyen sérülést, akkor ez még nem volt világos számomra, csak azt vettem észre, hogyha sok kitöréses gyakorlatot csinálok, a fájdalom megszűnik. Ezt tettem, és április közepén már ismét a pályán voltam.
Jogos a kérdés, hogy "okéoké, ez szép és jó, de mégis mi hajtott, ha utáltad a futást?". Egyszerű a képlet, hiszen ismerem magam. Világ életemben a saját határaimat kerestem és ha megtaláltam őket, megpróbáltam azokat áttörni. Mint például az elemi rettegésem a tűtől. Elmentem vért adni, hogy legyőzzem, véradó lettem, így fokozatosan edzettem és szoktattam magam ahhoz, hogy szinte a pánik határáig hatoló rettegésemet legyűrjem. Ma már meg sem rezzenek a tű láttán. A másik, saját magam szemében nagy gyengeségem az, hogy az agyamat nem tudom kordában tartani, tudom hogy képes lennék tovább kitartani, de a tudatom erre alkalmatlan, bármilyen helyzetben.
Azt hiszem ha ma lennék gyerek, tök egyértelműen hiperaktívnak és figyelemhiányosnak titulálnának. Hiszem, hogy az a lelki-fizikai beállítottság, amivel világra jöttél a tudatod hatására megváltozik és megváltoztatható, formálható, ezt saját magamon tapasztaltam. Mert a tűtől is rettegetem, de szembe mertem nézni ezzel és mára ez felemésztődött, elmúlt. Képtelen vagyok tűrni a futás monotonitását? Nem, nem képtelen vagyok, csak nem akarom. És akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon azért monoton a futás, mert az is, vagy azért, mert én teszem azzá saját magam számára? Önmagamnak egyértelmű volt a válasz: mert azzá teszem a testem számára. Emlékeztem az első sikeres 5 km utáni eufórikus érzésre, emlékeztem arra, hogy a testem minden egyes edzést meghálált, hogy a mérleg 2 hónap alatt mennyivel szebb eredményeket mutatott, hogy rég kicsi ruhák újból jók lettek rám, hogy mennyivel feszesebb lett a testem, hogy újból jól érzem magam és elmúlt az évekig tartó hétköznapi fáradtság érzése...innentől kezdve átkattant az agyam, minden megváltozott. De ami a legfontosabb és legmotiválóbb volt számomra, hogy olyan távokat sikerült leküzdenem, amik elképesztően távol sorakoztak fel a horizonton, hogy meg tudtam csinálni, hogy legyőztem az agyam, hiába kotyogta 6 km után azt, hogy "hagydabbahagydabba", nemet tudtam rá mondani, olvadnak a határaim! Ez a legfelemelőbb benne és ezért futok és edzem magam mind a mai napig, hogy leomoljanak a gátak, elolvadjanak a falak, ledőljenek a távoli tornyok, mert ez a legjobb érzés, amit csak a lelkemnek adhatok! A saját határaim ledöntése szépen, fokozatosan.
Azt szokták mondani, ha valaki rendszeresen fut és valamiért kihagy, elvonási tünethez hasonló érzést érez, hogy futni kell. Ezt csak alá tudom támasztani. Olyan, mint a drog, kikapcsol, kizökkent, átvisz a fizikális lét világába, ahol nem számít a környezet, önmagad harca folyik épp az agyad és a tested között és minden egyes teljesítés után a fáradt tested adrenalin hullámmal és eufórikus érzéssel köszöni meg a legyőzött agyadnak, hogy végig mozgásban tartotta. És ezért érdemes, hogy utána már egy nehéz hétköznap is csak gyaloggaloppnak tűnjön, hiszen lefutottad a félmaratont, egy ideges BKV ellenőr mit árthat neked? :)
Hová vitt ez a folyamatos harc a saját tudatommal? Nem tudom már elképzelni az életemet futás nélkül, túl vagyok az első lefutott félmaratonomon. Majd egyszer ennek a történetnek is szentelek egy posztot. Ennyire futotta egyenlőre 9 hónap edzés, ez azért szerintem nem olyan rossz. :) És itt kapcsolódunk be a mába, hiszen a következő határ a maratoni táv ledöntése, lássuk hogy haladunk vele! ;) Mert futni a legjobb dolog a világon számomra ma már! Hát így válik egy "gyűlölök futni" emberből valaki a futás bolondjává!
